"A barátot tanítom néktek, és túcsorduló szívét. De aztán tudjon is szivacs lenni, aki túlcsorduló szívek szeretetét akarja" (A felebaráti szeretetről)

Azt láttam ebben meg, milyen nehéz is elfogadni. Ott a másik, aki szeret, túlcsordul benne a szeretet, nincsen benne gát. És itt vagyok én, korlátoltan. Epekedek a barátért, a figyelméért, a szeretetért és nem tudok vele mit kezdeni, amíg nem hiszem el, hogy méltó lehetek rá.

Mit jelent szivacsnak lenni? Mit jelent magamba szívni, befogadni a szeretetet? Eltelni valamivel?
Olyan sokszor játszottam gyerekkoromban azt, hogy az összenyomott szivacsot vízbe tettem és figyeltem, ahogy megtelik, ahogy kiteljesedik.

A szeretet teszi lehetővé a növekedést. Ha engedem, hogy átjárjon, segít, hogy az összenyomorított kis gombócból valami mássá váljak, valami teljesebbé.

Rohammunka

"Ti mind, ki rohammunkában lelitek kedvetek, kiknek kedves a gyorsaság, az új, az idegen - alig viselhetitek el magatokat immár; szorgalmatok menekülés, mely önfeledést takar. " - A halálnak prédikátorairól c. fejezetből

Olvastam ezt a részt és magamra ismertem: kedves nekem a gyorsaság, az új, az idegen... és furamód az egyik legemlékezetesebb napomban, harmincnapnyi gyaloglás után az Atlanti-óceán partján ültem egy sziklán és hallgattam, ahogy a hullámok verik a partmenti sziklákat. És elmúlt az a feszítés, hogy valahol, valahol máshol kéne lennem, egyáltalán, hogy lennem kéne valahol vagy csinálnom kéne valamit. Pont ez a rohammunka nem feszített akkor.

Szorgalmam menekülés... betalált. Nézem pl. egy napomat a melóhelyen: bemegyek reggel és útjára indul a daráló, belepörgök abba, hogy minél többet, minél jobban, minél gyorsabban szállítsak. Pedig csak papír mind... pedig csak illúzió, azért tekerünk, hogy valakinek, akit nem is ismerek, meglegyenek a számai év végén... kibaszott Monopoly az egész, játékpénzzel és én annyira valósnak hiszem, annyira belefeszülök az egészbe, hogy nap végén hullafáradtan folyok ki a küszöb alatt. Pontosan annyira valódi számomra, mint egy játékfüggő számára a World of Warcraft. Talán azért, mert én magam is pontosan annyira vagyok függő rajta. Rohammunkában dolgozom: a tapasztalatnak az az egyik mellékhatása, hogy rövidebb idő alatt tudom elvégezni ugyanazt a munkát, de valójában ezért a mellékhatásért vesznek fel. Olyan tyúk vagyok, ami gyorsabban tojja a tojást...

A köztudat rohan itt Pesten. Amikor visszaköltöztem Londonból, az volt az egyik legmeghatározóbb érzésem, miközben sétálgattam, hogy mindenki rohan itt. Londonban is rohantak, de itt valami kétségbeesett elvakultság hajtja a rohanást, nem a puszta akarat, hogy időben odaérjenek valahová.

És mindez miért? Hogy ne kelljen időt töltenem magammal. Hogy ne kelljen egymagamban lennem egy olyan helyen, ahol nem tudom elvinni a figyelmem, ezt a makrancos szamarat valamivel. Akármivel. Hogy elfeledjem magam - de nem úgy, hogy beleolvadjak a munkába, a puszta cselekvésbe, hanem inkább úgy, mint a tévé előtt ülve, kikapcsolt aggyal ülő zombi.

üzenet

"Azt parancsolom hát néktek, hagyjatok el, és találjátok meg önmagatokat; s csak ha mindnyájan megtagadtatok, akkor térek vissza hozzátok." 

Mi mindent üzenhet még Nietzsche a művön keresztül?... 
Találjam meg, engedjem el és megkapom...
Zarathustra a segítségemre lehet? Miben és hogyan? 
Hiszen ösztönöz... olvasom tovább....

Olvassunk Zarahustrát az Olvasás éjszakáján

http://www.lira.hu/hu/blog/2013/07/30/az-olvasas-ejszakaja/

Adni

"Íme! Torkig vagyok immár bölcsességemmel, akár a méh, mely túl sok mézet gyűjtött, szükségem van a kézre, mely érte nyúl.
Ajándékozni és osztani szeretnék belőle, hadd örvendjen csak újra balgaságán mind, ki bölcs az emberek között, és a szegények is hadd örvendezzenek újra gazdagságukon..."

Harcosnak neveltessék a férfi...

"Harcosnak neveltessék a férfi, az asszony pedig arra, hogy megpihenjen nála a harcos: a többi csak balgaság."

Ezen régen biztosan fennakadtam volna... mekkora fricska már egy ilyen mondat egy amazonnak, aki ahhoz szokott, hogy helyt állva a férfiak közt: irányt jelöl, problémákat old meg, megvív bármelyik szélmalommal, ha kell egyszerre többel is?

Most azt élem meg, hogy szelídül ez bennem...  találtam magamban valamit, amit úgy hívok "háttérország-érzés". 

Ez van bennem, amikor elmosogatok, vacsorát főzök, vagy levelet írok, amikor a fülébe súgom, hogy bízok benne, hogy képes rá... 

Abban, ahogy ő harcba indul, látom azt, hogy értem is teszi. Ilyenkor mindegy, mi ez a harc... egy munka, egy határidős feladat, egy probléma, amit meg kell oldani.

Ez messze nem jelenti azt, hogy cselekvőképtelenné váltam volna, hiszen mindaz az erő, ami eddig előre vitt, az a lendület, most is itt van, épp csak annyi változott, hogy most már a férfi iránya az én irányom. 

Nem azért, mert muszáj, hanem mert ezt választottam...

Tenger legyen, aki magába akarja fogadni

"Bizony mondom néktek, mocskos folyam az ember. Tenger legyen, aki magába akarja fogadni ezt a mocskos folyamot, és nem akar bepiszkolódni."

Nietzsche ezt írja az elkészült műről: "..alapeszméje, az örök visszatérés gondolata, az igenlésnek e lehető legfennköltebb és egyáltalában elérhető megfogalmazása..."

A rengeteg "piszok" és "hordalék" ami rajtam és bennem van, tisztításra vár. Ezekben a sorokban benne van a jelen és a jövő lehetősége. Észreveszem a szőnyeg allatti koszt és elkezdtem takarítani. "örök visszatérés" hiszen mindig akad mit tisztítani. 

 Mit jelenthet a tenger a jelenben? A lehetőségeket, melyek adva vannak a kérdezésre, beszélgetésre, őszinteségre. Képes vagyok tisztulni. "igenlés" - döntés meghozatala 

Maradhat minden a régiben és abban az esetben pedig előáll az a helyzet, hogy bepiszkolhatok mást is illetve hogy a szőnyeg alatt szépen rohad tovább. Ezt sokan tudjuk hova vezethet. 

Aki pedig "befogadni akarja" igenis tudja, hogy mit vállal. Benne a döntés már tiszta és lehetőséget nyújt a "takarításra" és persze mindenki a saját háza táján...

sokféle értelmezése lehet a soroknak - 

jöhet a következő 

Alig vagyok több, mint az állat, akit veréssel és sovány falatokkal táncolni tanítottak

"Ha igazat beszélsz", mondotta aztán, "semmit sem veszítek, ha elvesztem az életet. Alig vagyok több, mint az állat, akit veréssel és sovány falatokkal táncolni tanítottak." 

Ezt a kötéltáncos mondja, mielőtt megszorítja Zarathustra kezét és meghal. Mikor olvastam, rádöbbentem, hogy igazat beszél, velem kapcsolatban is: én is alig vagyok több, mint egy cirkuszi elefánt, ami megtanult egy-két kunsztot.

A cirkuszi állatot kölyökkorától kezdve kiképezték. Ha jól dolgozott, enni kapott, ha rosszul vagy makrancoskodott, verést. Ilyen egyszerű ez, gyakorlatilag ebből áll az, amit idomításnak hívunk: ha a kiskutya a szőnyegre piszkít, az orrára koppintanak, ebből megtanulja, hogy ne tegyen többé ilyet. A hatásmechanizmus pofonegyszerű: ha tett valamit és jutalmat kapott, a jövőben gyakrabban teszi újra, ha verést, kevésbé. A verés sokkal hatékonyabb, mint a jutalom, elég megkérdezni bárkit, akinek valaha kutyája volt.

Én mitől vagyok több az állatnál? Kondícionálható vagyok, mint Pavlov kutyája. Gyerekkoromban történt sok minden, amit nem értek és most, harmincegynehány évesen az határozza meg a napjaimat, hogy elkerüljem azokat a helyzeteket, amikben pofont kaptam. Törésem volt például az iskolában, mert kimentem felelni, nem tudtam valamit és a tanár kiabált velem, azóta pedig olyan mélyre temettem ezt az emléket, amennyire csak tudom. De itt van velem, nem tűnt el, a mélyből irányít... a tanár már rég megőszült és meghalt, már rég nincs sehol az osztályterem, messze-messze szálltak a padok és a hajdani osztálytársak. A törés marad meg egyedül, az a feszítő érzés a torkomban, amikor a főnök behív, mert beszélni szeretne velem. Mindennek a gyökerében meg ott áll egy vézna kissrác a tábla előtt és egy tanár, akinek mondjuk előző este feltörték a kocsiját és emiatt pokróc volt mindenkivel. Ezerkilencszázkilencvenegyben.

Sőt, ahogy az idő telik, a törés egyre több mindent merevít magához bennem. Van ez a dolog, amit a pszichológia úgy hív, hogy generalizáció: ha egy megharap egy kutya, akkor ahogy öregszem, egyre szélesebb lesz azon dolgok halmaza, amiktől félek és nemcsak attól a konkrét kutyától fogok tartani, hanem mindegyiktől, sőt előbb-utóbb eljut oda a dolog, hogy az állatokat nem fogom szeretni úgy általában. A törésekkel is hasonló a helyzet. Az élő, lüktető világban, aminek hiszem magam, egyre több és több terület szárad hozzá ezekhez a gócpontokhoz - egy idő után viszont ezek a merev részek összeérnek és nem marad más belőlem, mint egy reakcióhalmaz, ami folyamatosan azon dolgozik, hogy elkerüljön olyan helyzeteket, amik negyven-ötven évvel ezelőtti, meg nem értett és fájdalmas helyzetekre emlékeztetnek.

És az már nem lesz élet.

"Az ember azonban olyan, akár a fa..."

"Az ember azonban olyan, akár a fa.
Minél magasabbra tör fel, a fénybe, annál erősebb gyökereket ereszt a földbe is, lefelé, a sötétség mélységébe - a gonoszba."
Nietzsche: Így szólott Zarathustra (ford:Kurdi Imre) 53. o.

Így szól az Önmaga az Énhez: "Itt a fájdalom - érezd!"

"Így szól az Önmaga az Énhez: "Itt a fájdalom - érezd!" Az Én pedig szenved, és azon tépelődik, miként szabadulhatna a szenvedéstől - és épp ezért kell gondolkodnia.
Így szól az Önmaga az Énhez: "Itt a gyönyör - érezd!" Az Én pedig örül, és azon tépelődik, miként örülhetne ekképp máskor is - és épp ezért kell gondolkodnia"

"Bizony mondom néktek: még káosz kell legyen abban, aki táncoló csillagnak akar életet adni. Bizony mondom néktek: bennetek még megvan a káosz. "

Zarathustrát a gimi vége felé próbáltam olvasni, akkoriban magyar szakra készültem és kihívásnak tűnt. 

Az előljáró beszédet még úgy, ahogy értettem (érteni véltem), abban volt történeti szál, amit lehetett (amit tudtam) követni.

Ez volt az egyik kedvenc mondatom:

"Bizony mondom néktek: még káosz kell legyen abban, 

aki táncoló csillagnak akar életet adni. 

Bizony mondom néktek: bennetek még megvan a káosz."

  

Most évekkel később forgatom ezt újra. Az élet úgy hozta, hogy találkoztunk páran, akiket foglalkoztat ez a történet, akik szeretnék megérteni, mit is mutatott Nietzsche.

Ez a blog azért jött létre, hogy amikor az életünk egy-egy mozzanatában találkozunk azokkal a tanításokkal, gondolatokkal, miket a Zarathustra mutat, legyen hová felírni.

Érzéseket keresünk, mélyebb pillanatokat, valamit, amiről érezzük, hogy más... valamit, amiről azt érezzük túlmutat rajtunk.

Néha eltaláljuk, néha nem.

Ez az érzés a káosz... amiben a táncoló csillag születhet.