Alig vagyok több, mint az állat, akit veréssel és sovány falatokkal táncolni tanítottak

"Ha igazat beszélsz", mondotta aztán, "semmit sem veszítek, ha elvesztem az életet. Alig vagyok több, mint az állat, akit veréssel és sovány falatokkal táncolni tanítottak." 

Ezt a kötéltáncos mondja, mielőtt megszorítja Zarathustra kezét és meghal. Mikor olvastam, rádöbbentem, hogy igazat beszél, velem kapcsolatban is: én is alig vagyok több, mint egy cirkuszi elefánt, ami megtanult egy-két kunsztot.

A cirkuszi állatot kölyökkorától kezdve kiképezték. Ha jól dolgozott, enni kapott, ha rosszul vagy makrancoskodott, verést. Ilyen egyszerű ez, gyakorlatilag ebből áll az, amit idomításnak hívunk: ha a kiskutya a szőnyegre piszkít, az orrára koppintanak, ebből megtanulja, hogy ne tegyen többé ilyet. A hatásmechanizmus pofonegyszerű: ha tett valamit és jutalmat kapott, a jövőben gyakrabban teszi újra, ha verést, kevésbé. A verés sokkal hatékonyabb, mint a jutalom, elég megkérdezni bárkit, akinek valaha kutyája volt.

Én mitől vagyok több az állatnál? Kondícionálható vagyok, mint Pavlov kutyája. Gyerekkoromban történt sok minden, amit nem értek és most, harmincegynehány évesen az határozza meg a napjaimat, hogy elkerüljem azokat a helyzeteket, amikben pofont kaptam. Törésem volt például az iskolában, mert kimentem felelni, nem tudtam valamit és a tanár kiabált velem, azóta pedig olyan mélyre temettem ezt az emléket, amennyire csak tudom. De itt van velem, nem tűnt el, a mélyből irányít... a tanár már rég megőszült és meghalt, már rég nincs sehol az osztályterem, messze-messze szálltak a padok és a hajdani osztálytársak. A törés marad meg egyedül, az a feszítő érzés a torkomban, amikor a főnök behív, mert beszélni szeretne velem. Mindennek a gyökerében meg ott áll egy vézna kissrác a tábla előtt és egy tanár, akinek mondjuk előző este feltörték a kocsiját és emiatt pokróc volt mindenkivel. Ezerkilencszázkilencvenegyben.

Sőt, ahogy az idő telik, a törés egyre több mindent merevít magához bennem. Van ez a dolog, amit a pszichológia úgy hív, hogy generalizáció: ha egy megharap egy kutya, akkor ahogy öregszem, egyre szélesebb lesz azon dolgok halmaza, amiktől félek és nemcsak attól a konkrét kutyától fogok tartani, hanem mindegyiktől, sőt előbb-utóbb eljut oda a dolog, hogy az állatokat nem fogom szeretni úgy általában. A törésekkel is hasonló a helyzet. Az élő, lüktető világban, aminek hiszem magam, egyre több és több terület szárad hozzá ezekhez a gócpontokhoz - egy idő után viszont ezek a merev részek összeérnek és nem marad más belőlem, mint egy reakcióhalmaz, ami folyamatosan azon dolgozik, hogy elkerüljön olyan helyzeteket, amik negyven-ötven évvel ezelőtti, meg nem értett és fájdalmas helyzetekre emlékeztetnek.

És az már nem lesz élet.